Két soproni, több száz éves borospincébe is bekukkantunk és felidézünk néhány borral kapcsolatos városi emléket, legendát. Ezt a túrát a borélményt keresők, poharazgatni indulók fogják kedvelni. Útravalónak pedig álljanak itt egy többgenerációs helyi borosgazda gondolatai: A borkóstolás művészet. Valódi értelme az együttlét öröme és a harmónia, amely az emberek és a borok között létrejön.
A jó öreg Fertő tó sok mindent adott a környéken élő embereknek, de leginkább talán a szenzációs mikroklímát, ami alap a kiváló szőlőterméshez és a jó borhoz. A nagyon korai időkben is igen jó borok születtek itt, a tó környéke a 14. századi Magyarország egyik legjelentősebb, kiváltságokkal bíró borvidéke volt. A történelmi borvidéket a monarchia korában a Sopron-Ruszt-Pozsony tengelyen tartották számon.
Fotó: turizmus.sopron.hu
Ha jó kékfrankos bort innánk, keressünk egy Buschenschankot a Ponzichtereknél, és igyunk, míg meg nem szólal a Lumpenglocke! - mondhatnánk. Sopronban jó dolga van annak, aki egy kiadós borkóstolós programot keres, s hozzá fatányéros finomságokat fogyasztana, mert nem kell elhagynia a várost és kizötykölődni egy szőlőhegyre. Sopron óvárosában több utcában is találunk tradíciókat követő, jó borozós helyeket és pincéket.
Buschenschank
A házi borkimérés, azaz a Buschenschank évszázadokkal ezelőtt is igen kedvelt hely volt, a házaknál ugyanis olcsóbban lehetett iszogatni, mint a kocsmákban. Sopron szabad királyi város rangja (1277) komoly előnyöket jelentett a polgárainak is, többek között, hogy saját házaiknál is árusíthatták a saját bort. Persze nem mindenki, csak az esküt tett polgár.
Ahol friss fenyőágakat akasztottak a kapualjba – rajta vörös vagy fehér szalaggal – biztosan kapható volt a jóféle vörös és fehér. A szalmakoszorú, vagy kereszt alakú fapálcika pedig az óbor árusítását jelezte. Ha palack is fityegett a kapuban, tudni lehetett, hogy itt üveges borkimérés is van, elvitelre. A tradíciókat őrző házi borkimérésekben, borozókban ma is él ez a hagyomány.
A középkori Sopronba a szüret utáni, november, december hónapokban, messzi földről méretes szekérkaravánokkal érkeztek a borkereskedők, akik az üzletkötés előtt, borkimérésről borkimérésre járva kóstolgatták az újbort, hogy eldönthessék, melyikből, menyi hordót "gurítsanak" haza, jobbára a cseh és sziléziai piacra. Feljegyezték, hogy 1566 telén közel 400 szekér borszállítmány hagyta el a várost.
A bort Sopronból csak kivinni lehetett, a városba behozni nem. A borprivilégium ugyanis erősen védte a jó minőségű soproni bort, s az idegen nedűt, ha mégis bekerült a városba - szó szerint - az utca kövére öntötték. A bornak akkora értéke volt, hogy a város címerével hitelesített hordókat szabadon, dézsma és vámfizetés nélkül szállíthatták az országban a kereskedők.
A Tűztoronyba állított őrszemnek a tüzet, az elöljárót, de azt is jeleznie kellett, ha hordós szekereket látott közeledni a városkapu felé, s akár tűzparancsig is fajulhatott a helyzet. Hogy a szabályt mennyire véresen komolyan vették, jól mutatta egy 18. századi eset, amikor a városban tartózkodó császári katonaság ezredese Rusztról akart magának bort behozatni a városba. A feljegyzés szerint, végül nem merte megtenni.
A borospincék
A történelmi borospincék Sopronban nem a szőlőskertekben, hanem a város gyomrában vannak. A borosgazdák a házaik alá, a városfalakon belül építették ezeket, hogy biztonságban tudhassák a borukat. Másrészt a gazdák általában hosszában osztották fel a szőlőbirtokot az örökösök között, így ez olyan keskenyke lett, hogy arra már nem lehetett pinceépületet húzni.
Ezért is van a városban több különleges, romantikus földalatti pince.
A 300 éves Pálos Pince
A pincét a pálos szerzetesek építették, közel 600 négyzetméteres és összeköttetésben áll a Pálos-Karmelita kolostorral és a templommal. 1711-ben biztosan létezett már, egy akkor keltezett írásos emlék így jegyzi. A legenda szerint a pince óriási, csupa elágazás, a föld alatt egészen a város másik végéig, a "poncichter negyedig" húzódik.
Erről azonban a pincét használó tulajdonos borbarátok nem tudnak. Mindenesetre ma a Pálos Pince három ágát lakják, az egyikben az óriás, a másikban a kisebb hordók állnak, a harmadikban pedig kedvére kóstolhat bort egy méretes társaság.
Az egykor itt járt borozgató látogatók pénzérméi "archiválódnak" a penésztől gyöngyöző falon.
A hely annyira sejtelmes, hogy egyáltalán nem nehéz ideképzelni a pálos szerzeteseket.
A pálosok értettek a borhoz, de a pince építéséhez is. 14 méter mélyen vagyunk a földfelszíntől, ezen a járaton, kürtőn beszűrődik a fény.
Ponzichter
A Poncichter (németesen Ponzichter) nevet a szőlősgazdák a babnak köszönhetik, miután a szőlőtőkék közé babot ültettek. Bár a gazdák nem csak ezt, hanem más zöldséget, paradicsomot és burgonyát is ültettek, mégis talán a bab hozta a legnagyobb hasznot. Kalóriadús táplálékot adott, és adót sem kellett utána fizetni. Az elnevezés a babtermelő kifejezésből (Bohnenzüchter) ered.
Flandorffer Ignác bornagykereskedő pincéje
A mai Lővér Pincét 1863-ban építették, 6 méteres belmagasságú. Egy zseniális, tehetséges, világlátott üzletemberé, Kőmáli Flandorffer Ignácé volt, akit a soproniak ma is nagy becsben és szeretetben tartanak.
Flandorffer bornagykereskedő is volt, s pincéit maga Ferenc József személyesen is meglátogatta, amikor 1884-ben Sopronban járt. Feljegyezték, hogy egy pohár soproni és egy pohár ruszti bort ivott az eseményen.
Flandorffer császári és királyi udvari borszállító volt. Az 1878. évi párizsi világkiállítás alkalmával a francia kormány a becsületrend keresztjével, Ferenc József pedig a koronás arany érdemkereszttel tüntette ki. Az 1885. évi budapesti kiállításon való érdemeiért a császárról elnevezett rend lovagkeresztjét kapta. Flandorffer zsüritag is volt a bécsi (1873), a párizsi (1878), az amszterdami, a trieszti és a budapesti kiállításon. Ruszt szabad királyi város a díszpolgárává emelte, miután a ruszti bornak is hírnevet szerzett.
Az öreg pincészetben a tradíciót és a hagyományt modern eszközökkel egészítik ki. Itt épen egy hordó tisztítása zajlott.
A lumpenharang
A középkori Sopronban a lumpenharang (Lumpenglocke) azoknak szólalt meg, akik a Buschenschrankokban kicsit tovább maradtak és többet iszogattak a kelleténél, illetlenül viselkedtek, megzavarták a város éjjeli csendjét. Ezért a városi tanács 1523-ban elrendelte, hogy este 8 órakor figyelmeztetőleg szólaltassék meg a lumpenharang, aztán pedig ideje szépen hazamenni.
A soproni bor történetét igen szövevényes legendák kísérik. Egy kommentált borkóstolás alkalmával ki így, ki úgy fűszerezi ezeket, de egy biztos: aki ma egy a borvacsorán meghallgat a történetekből egyet-egyet, kiválóan fogja érezni magát. Csupán arra kell ügyelni, hogy amikor megszólal bennünk a lumpenharang, rögvest induljunk is haza.
Fotó: saját/ Innen szemezgettem: Krisch András: A soproni bor: a kékfrankos legendája,Horváth Zoltán: Ifj. Flandorffer Ignác élete és munkássága, taschnervin.hu,vinoport.hu, borigo.hu,
