Foghoz jutni ma igen rövid idő alatt és fájdalom nélkül lehetséges. Hála a modern orvostudománynak. Mennyire másképp volt ez régen! Fogtörténeti érdekességek Sopronból, ahol évtizedek óta messze átlag feletti az egy négyzetméterre jutó fogorvosok száma.
Hosszú utat járt be a fogorvoslás amíg elért a füveskönyves, fokhagymás fogféreg elleni küzdelemtől, a beléndekes füstölésen, érvágáson, vásári foghúzós borbélyokon át a mai panoráma röntgenfelvételig, szuper implantátumokig, láthatatlan fogszabályozókig és a hollywoodi mosolytervezésig.
Régen nem volt egyszerű a fájdalomcsillapítás sem, a fogak pótlásáról nem is beszélve.
Foghúzás hipnózisban?
Meller Béla soproni fogorvos a 20. század első évtizedeiben praktizált, lakása és rendelője a Várkerület egyik nagy házában volt. Akkoriban nagyon másképp néztek ki a rendelők, nem volt rendelő formájuk, a fogdoktorok lakásaik szalonjában vagy egy elegánsan berendezett lakószobában látták el a betegeiket. Meller doktor 1934-ben a város második legnagyobb adófizetője volt.
A történet Meller saját feljegyzéséből való, melyben két érdekes fogorvosi epizódot is az utókorra hagyott.
Ez talán az érdekesebb:
Meller doktor megtudta, hogy az egyik soproni fűszerüzlet kereskedősegédje képes hipnotizálni, ő így írja: éber szuggesztiót gyakorolni. A segéd húszéves, alacsony, jelentéktelen külsejű fiatalember volt. A fogorvos megkérte, hogy keresse fel őt a rendelőjében és próbálják ki, hogyan lehet szuggesztióban fogat húzni. A Mellerhez jövő első páciensen a kereskedősegéd ki is próbálta a képességeit. Varázsszavakat mormogott:
„Sie spüren nix, sie spüren nix
ismételgette, és a kokainoldatos fájdalomcsillapításhoz szokott Meller nagy csodálkozására a foghúzást tényleg fájdalmak nélkül végezte el. A páciens legalábbis nagyon hálás volt: I dank schön gnä Herr, nix hab'i g'spürt - mondta, majd távozott.
„A következő napon megpróbáltam a szuggesztiót én is alkalmazni"- írja Meller a feljegyzésében, majd így folytatja: "az első páciens rögtön otthagyott, amint elmondtam, hogy nem akarok injekciót adni. A második beteg helyet foglalt, a homlokát ráncolta és hitetlenül hallgatta az én „Sie spüren nix" varázsszavaimat, azonban amikor a fogót a fogára helyeztem, akkorát ordított, hogy én rögtön injekciót adtam."
És akkor most tegyünk egy kis kitérőt.
"Ott hagyta a fogát"
Volt idő, mikor a fogakkal való ténykedés nem a gyógyítást, hanem éppen a büntetést szolgálta: nyelvészeti kutatások szerint az "ott hagyta a fogát" kifejezés a török időkből ered. Ha a tehetős, főrangú fogoly váltságdíja kicsit is késett, a törökök mindjárt kihúzogatták a kezes személy fogait. Ezekben a barbár időkben, általánosságban elfogadott dolog volt a fogak kitörése vagy kihúzása.
Ám nem csak a gyógyítás és a büntetés jöhet itt szóba, hanem például a kriminalisztika is. A fogászat területén működő igazságügyi orvosszakértők a személyazonosítás, a nem meghatározása és sok minden fontos tény felderítéséhez adhatnak fontos támpontokat. Híres történelmi példa Hitler és Eva Braun fogászati személyazonosítása.
Ez a koponya természetesen nem Hitleré, viszont valóságos, azaz nem műanyag. Egy orvosi rendelő "műtárgya".
Sopronban harmadik generációs fogorvosok és fogtechnikusok is vannak, apáról fiúra, vagy anyáról fiúra és unokára hagyományozódik a szakma szeretete, az ismeret, így szerencsére az elbeszélt történetek és néhány régi fogorvosi eszköz is fennmarad.
Tárgyi emlékek egy soproni fogorvosi rendelőből.
A városban a második világháború alatt is működött fogtechnikai labor, fogbeteg akkoriban is volt bőven.
Ez az úgynevezett "húzó" muzeális darab. Ki gondolná, hogy a tömködésből, tekerésből valóságos fogak jöttek ki.
Az emlékezet szerint, egyedülálló módon a Soproni Szolgáltatóipari Szövetkezet berkein belül működhetett a fogtechnika. Különleges státusz volt ez, s tényleg egyedülálló az országban, ugyanis a vidéki fogtechnikák mind egy országos szervezet alá tartoztak.
Az akkori szövetkezetben babakocsi és esernyőjavítók, cipészek, fodrászok, fényképészek dolgoztak, s volt egy Tempo nevű gyorsfutár szolgáltatásuk is. Ez a gyalogosan húzott kétkerekű kiskocsi fuvarozta a fogászati lenyomatokat, a készülő fogsorokat oda-vissza a város utcáin az orvosok és a fogtechnikai műhely között.
Egy fogsor akár hónapokig is utazgatott a postával, míg elkészült
Sokkal macerásabb volt a helyzet, ha a beteg vidéki volt, hónapokig is eltarthatott egy fogsor vagy fogpótlás elkészítése.
A soproni fogműves labor vidékre is dolgozott. Volt egy feliratos szállító ládájuk. A vidéki orvos levette a lenyomatot a betegéről, majd becsomagolta a mintát, berakta a ládikába és feladta a postára. A soproni fogműves laborban ezt átvették, elvégezték a munkát a fogsoron, megfordították a láda tetején a címzett feliratot, majd visszaküldték a csomagot postán az orvosnak. Az orvos újra próbára hívta a betegét és kezdődött a folyamat újra.
Mivel egy kivehető protézis elkészítéséhez legalább három próba kellett, így a fogsor többször utazgatott, s hetekig, hónapokig is eltartott, míg végre fogak kerültek a páciens szájába.
A gipszlenyomat készítése a 19. század közepétől vált általánossá, hozzásegítette a fogtechnikát a pontosabb munkához.
A hatvanas-hetvenes években aztán szépen beindul az iparág fejlődése, az emberek adnak magukra. Ma már alap az egészséges mosoly, ami az ápolt, gondozott és egészséges fogakat jelenti.
A Fortepan gyűjteményéből való fotó nem tudni hol készült, mindenesetre az látszik rajta, hogy a múlt század utolsó harmadában már futószalagról tömegével jöttek le az akkor modernnek számító fogászati székek.
A ma fogászati eszközeit nem kell bemutatni senkinek, hiszen évente egyszer remélhetőleg mindenki megfordul a fogorvosánál!
Fotók: Fortepan/Péchy László, 1901., Kismartoni kaszárnya, Fortepan/fogászat, saját Innen szemezgettem: Huszár György: Az önéletrajzok, mint fogorvos történelmünk forrásai - A Magyar Orvostörténelmi Társaság 1979. február 9-én tartott ünnepi ülésén elhangzott Veszprémi-emlékelőadás nyomán. Salamon Henrik: A magyar stomatológia története.
Köszönet a soproni történetek elbeszélőinek, a muzeális tárgyak tulajdonosainak és a soproni Bodnár családnak!
