A nyereség-veszteség számla akként jegyeztetik, hogy az ember tart egy nyerő zsebet meg egy vesztő zsebet. Esztendő végén mind a kettő üres, s arról tudja az ember, hogy a mérleg tökéletes. De hát megvolt érte a gyönyörűség - írta Jókai Mór A históriai tarokkpartiban. Nem volt mindegy, hogy ki, milyen lapokkal játszott. Ebben a posztban a kártyalapokról lesz szó, kicsit más szemszögből. Bemutatjuk a magyar kártya elődjét, amit úgy hívtak: soproni-képes kártya.
Fotó: Kártyázók - nehéz munka - Zágon István:Kártyaszoba, Forrás: katya-jatek.hu
Vendégszerzőnk, Aperol Spritz írása.
A szenvedélyes tarokk-játékos Jókain kívül számos írónk örökítette meg a kártyajáték különböző formáit – Krúdy Gyula a kor híres szerencsejátékosáról, Szemere Miklósról mintázta legendás főhőse, Alvinczi Eduárd alakját. Mindez fordítva is igaz: számos kártyapakli őrzi híres történelmi személyiségek, sorsfordító események, neves írók, bohém színészek és hírhedt-legendás alakok emlékét. Így vált egy játékkártya figurájává a tavaly éppen 100 éve kivégzett kémnő, Mata Hari is. De voltak más érdekes képes kártyák régebben is.
Fotó:Mata Hari egy 1914-ben kiadott kártyán. Forrás: kartya-jatek.hu
Stüszi vadász figuráját még azok is ismerik, akik nem szoktak ultizni, soha nem hallottak a lórumról, és a snapszert is csak hírből ismerik. A svájci szabadságharcos, Tell Vilmos históriájának szereplői a máig legnépszerűbb kártyapakli, a magyar kártya lapjait díszítik. Az alsók, felsők, királyok és ászok eredeti alakjai, a tükörképes - ezért könnyen játszható - lapok egy pesti kártyafestő mester, Schneider József műhelyében készültek csaknem kétszáz évvel ezelőtt. A magyar kártya máig élő grafikai megoldásait viszont bécsi metszetkészítők tökéletesítették, majd a bécsi Piatnik gyár terjesztette el Monarchia-szerte az 1860-as évektől. Így egy osztrák kártyajátékos is – igaz, nem magyar, hanem Doppeldeutsche néven - legalább annyira magáénak tekinti, mint egy magyar kártyás.
Ám a Tell-kártya (magyar kártya) elterjedése előtt, nagyjából a XIX. század közepéig egy egészen más kártyatípus volt használatban: az úgynevezett soproni-képes kártya.
Fotó: Soproni-képes kártya, 1800 körül készíthette Scrusina Anna, a Trencsén megyei Vágújhelyen. Egyetlen ismert munkája egy hiányos sorozat, amely a Közép-Európa-szerte egy évszázadon át gyártott egyalakos soproni-képes kártyatípus korai emléke. Forrás: Iparművészeti Múzeum adattára.
A soproni-képes kártya megnevezés onnan ered, hogy a népszerű, csaknem 100 éven át gyártott kártya papírcsomagolásán a kártyafestők az Oedenburger-Karte megjelölést – vagyis Sopron német nevét – használták, bár a kártyák nem feltétlenül készültek Sopronban. Zsoldos Benő (1901-1991) a hazai kártyakészítés történetének kutatója erről azt írja pontosan: a kártyatörténészek és a kártyagyűjtők nemzetközi egyesülete, az angliai Playing Card Society, amellett foglalt állást, hogy ezt a kártyatípust a szakirodalomban „Sopron/Oedenburg pattern”, vagyis „Soproni kártya” névvel jelöljék.
Ez a soproni-képes kártya 1860 körül készülhetett, Giergl István munkája.
Fotó: A Giergl-család tagjai, Károly, János és István a 19. század közepén meghatározó szereplői voltak a pesti kártyafestő-iparnak. Giergl Károly fia, István 1852-ben alapította kártyagyárát és három évtizeden át készítette kártyáit. 1868-ban egyik alapítója lett az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulatnak. (Forrás: Iparművészeti Múzeum adattára)
A soproni-képes kártyákkal – miután a lapok egyalakosak voltak – nehézkes, hosszadalmas dolog volt játszani, mert a kártyákat mindig a megfelelő állásba kellett forgatni, rendezni.
A 32 vagy 36 lapos pakli festett figurái – a korízlést tükrözve - török urak, magyar főtisztek, lovon ülő királyok, császári udvaroncok és tábori muzsikusok voltak. Az alsó és felső lapok alakjai prém szegélyes tollas kalpagban és régi magyaros öltözékben vannak, kezükben kardot, fokost, vagy bárdot tartanak. A zöld- és tök-alsó lapokon mindig dobos, illetve pikulás képe látható.
Jellegzetes és kissé bizarr lapja a kártyának a tök ász, mely hordón lovagoló gyermek-Bacchust ábrázol, fején és derekán koszorúval, kezében nyársra szúrt kolbászkákkal.
Ez a Soproni-képes kártya 1883-1896 körül készült, az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulat (Budapest) jegyzi:
A tök - valakinek a töke és a tökfilkó
A kétnyelvű Magyarország magyar játékkártyái Bécsből átvett minták alapján készültek. Közép-Európában leginkább az un. német színrendszer terjedt el, melynek motívumai a kor társadalmi osztályait jelenítik meg: a szív (piros) a papságot, a csengettyű (tök vagy sárga) a nemességet, a levél (zöld) a polgárságot, a makk pedig a parasztságot.
Tanulságos a története a tök jelű lapok nevének. Az eredeti német név schelle, azaz csengettyű, a vadászsolymok nyakába akasztható pergő csengő. A császári és királyi hadseregben szolgáló – és kártyázó - magyarok német tudása azonban szerény volt, s a schelle szónak csak a szlengben élő heregolyó (főleg lóé); valakinek a töke jelentését ismerték, és rendre így is nevezték kártyázás közben a tök jelű lapokat. Ez olyannyira rögzült a köztudatban, hogy később külön kártyajátékot is jelöltek vele, sőt innen ered a gúnyos tökfilkó elnevezés is.
Fotó: Soproni-képes kártya, 1883-1896 körül készült az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulat (Budapest) jegyzi. (Iparművészeti Múzeum adattára)
A mesterek készítettek francia típusú kártyapaklikat is: ezek legszebb példányai a különböző tarokk-kártyák, vár- és városképekkel, történelmi, irodalmi és mitológiai témájú rajzokkal. Magyarországon a legkorábbi – XV. századi - kártyákat kézzel, gazdagon díszítve festette az udvari képíró. Az ekkor elterjedő papírgyártás és a fametszetről történő sokszorosítás lehetővé tette a tömeges gyártást. A kártyafestő fába, később rézbe metszette a királyok, dámák, lovagok és szolgák egyszerű mintáit, a nyomódúcról papírra festett lapokat pedig sablonnal vagy kézzel színezte ki. E nyomódúcok közül alig maradtak fenn példányok – a Sopronban megmaradt - diófából faragott - darab is csonka. A tök hetesen ’I F’ kezdőbetűk, a piros hetesen pedig In Oedenburg’ jelzés látható. Hosszas kutatás után derült csak ki, hogy a monogram a neunkircheni születésű, néhány évig Sopronban tevékenykedő Fessel Ignác kártyamesteré.
Sopron valóságos kártyafestő fellegvár volt
Az Osztrák-Magyar Monarchiában - a pest-budai mesterek mellett - a legtöbb „Charten Maller” Sopronban tevékenykedett. A Dunántúl nagy része innen szerezte be szükségletét, hiszen Győr kivételével az egész vidéken, egészen Horvátországig nem volt kártyakészítő-ipar.
A Sopronban élő kártyafestő dinasztiák egyike több mint 100 éven át művelte a mesterséget, annak ellenére, hogy e hosszú időszakot személyes drámák sora kísérte: korai özvegységről és újraházasodásról, hű örökösökről és hűtlen nevelt fiakról szól a 100 év töredékesen fennmaradt históriája. A dinasztia alapítója az osztrák Steyr városából ékezett Sopronba. Tunz János Mihály – aki apja ollóköszörűs mesterségét cserélte fel kártyafestésre -1733-ban kért letelepedési engedélyt a városi tanácstól. A család évtizedekig Siess nyomdász akkor még egyszintes (a mai) Várkerületen lévő házában lakott - az itt kialakított műhelyben folytatta a munkát Tunz János fia is.
Epilógus
Kártyajátékok tilalmáról már hatszáz évvel ezelőttről is olvashatunk a történeti irodalomban. Az egyház minden alkalmat megragadott, hogy gátat vessen a hazárdjátékok terjedésének. Kapisztrán János ferences szerzetes - a nándorfehérvári diadal hőse – olyan sikeresen prédikált az „ördög bibliája” ellen, hogy hatására az összegyűlt hívek közel negyvenezer kockát és számos kártyapaklit máglyán égettek el. A mindenkori hatalom rendeletekkel, pénzbüntetés kiszabásával próbálta a féktelen játékszenvedély okozta eseményeket - párbajok, öngyilkosságok, családi tragédiák, bűnözés – megakadályozni. Kevés sikerrel. A XVIII. század közepétől a hatóságok aztán fel is hagytak az értelmetlen tiltással - a bécsi udvar azért a hasznot megtartotta azzal, hogy illetéket szabott ki a kártyázásra.
Fotó: Ferraris Artúr: Históriai tarokkparti - olajfestmény - wikiédia
A hazárdjátékot azonban továbbra is törvény tiltotta – e törvényt szegték meg aztán a XIX. században sorra nyíló kaszinók és kávéházak füstös termeiben, előkelő polgári szalonok különszobáiban és harsány kocsmaasztaloknál.
Ezekből a forrásokból szemezgettünk:Jánoska Antal: A magyar kártya története, ikonográfiája, készítői; Zsoldos Benő: A „soproni kártya - Soproni Szemle; Kolb Jenő: Régi játékkártyák és kártyafestők - Soproni Szemle; Csatkai Endre: Újabb adatok a soproni kártyafestők működéséhez Soproni Szemle; A kártyázó Budapest: hazárd játékosok, játékbarlangok, hamisjátékosok (1965); Péczely Piroska: A Balatoni Múzeum soproni kártyái Soproni Szemle 1957. Fotók: Soproni-képes kártyák az Iparművészeti Múzeum engedélyével.
