Síugrók, sáncok - anno nyolcvanas évek
2018. január 19. írta: Kaiser Smarni

Síugrók, sáncok - anno nyolcvanas évek

Elég egyetlen pillantás a sánc tetejéről a mélybe, s az embert kiveri a víz. Talán a legveszélyesebb télisport a síugrás, ami csupa veszély, ezért izgalmas látványosság, képes milliókat ültetni a képernyők elé. A magyar síugrás emlékei közé tartoznak ezek az ausztriai edzőtáborozás alkalmával készített képek 1984-ből. Urbán Tamás felvételei a FORTEPAN archívumából a magyar síugró válogatottról és egy síléc gyártó télisporteszköz gyárról, néhány érdekességgel és a korabeli sajtóban megjelent részlettel színezve.124318.jpg

Valóságos cirkuszi látványosság számba ment a síugrás, de ez még a hőskorban, a 19. században volt. A fáma szerint Norvégiában találták ki, ahol katonák ugrálgattak a farakásokról, pajták tetejéről, kezdetben szórakozásképpen. Az egyszerű népek is űzték nyilván a játékot, hiszen a hóban stabilan gazdag vidéken nemigen létezett más sport, mint a téli, így síelni és buckákról ugrálgatni természetes dolog volt.

A korabeli bravúrt egy norvég hadnagy hajtotta végre 1808-ban, amikor majdnem tíz méter távot ugrott. Ám kis ugrás kis élvezet, nagy ugrás nagy adrenalin alapon egyre nagyobb kockázatot vállaltak, egyre nagyobb sáncokat építettek és állandóan alakítgatták a technikát is – így a rekord egészen 30.5 méterig nőtt. Ezt az 1860-ban ugrott norvég csúcsot vagy 30 évig nem is döntötte meg (állítólag) senki. Az elsőként jegyzett versenyt - ezek után nem meglepő - Norvégiában, egy Tyrsil nevű helyen tartották 1862-ben.

1880 körül elhagyták a síbotot, s egy síugró rájött a földetérés optimális technikájára – ezt ma is a norvég tartomány nevéről hívják telemark érkezésnek. A sportágat szintén norvégok, emigránsok exportálták az USA-ba, ahol tényleg cirkuszi szám lett belőle, Amerika legnagyobb utazócirkuszában, a Barnum & Bailey produkciójában is felléptek vele.

A norvégok minden évben megrendezik a síugró világkupát a híres Hollmenkollen sáncon és ezek után talán mondhatjuk, valahol az ő érdemük, hogy a síugrás már az első téli olimpián (1924)  nagy szám lett és azóta is töretlenül az egyik legnépszerűbb és leglátványosabb sportág.

Az Oslohoz közeli Hollmenkollen sísánc Schiffer Pál filmrendezőt is megihlette, igaz hó nélkül és inkább a divat perspektívájából nézve. A fotó 1970-ben készült ott. (FORTEPAN)

45510.jpg

Visszatérve a síugráshoz: a nagy skandináv síugró hegemóniát aztán végre egy osztrák sízőnek, Sepp Brandlnek sikerült megtörnie, méghozzá nem is akárhogyan: ő volt az első, aki megugrotta az akkor álomhatárnak mondott 100 métert.

Izgalom, veszély kell a nézőknek - precizitás, koncentráció, stílus, jó szél a repülőknek

Ausztriában és Németországban 1952-ben indult útjára az óriási presztízsű újévi Négysáncverseny, amit azóta is minden évben megrendeznek. A négy helyszínen fergeteges a hangulat, a versenyzőknek pedig piros betűs ünnep - a jó szereplés és a győzelem itt mindennél többet ér. A verseny hagyományosan két német (Garmisch-Partenkirchen, Obertsdorf) és két osztrák (Innsbruck, Bischofshofen) helyszínen zajlik. Az egyik négysáncversenyen, Obertsdorfban Gellér Gábor a 19. helyet szerezte meg. 

Ami a magyar síugrókat illeti, esztendőnként csak egy nyugati invitálást fogadhattak el, de számos meghívásuk volt a hetvenes-nyolcvanas években. Csehszlovákiában, az NDK-ban, Lengyelországban is rendeztek nívós viadalokat. A lényeg, hogy ugorhattak - írta a korabeli sajtó - délelőtt tízet, délután tízet, erőnléti edzésként pedig naponta húszszor mászták meg az alkalmasint több száz lépcsőnyi sáncot. 

Az 1984-ben a jugoszláviai Szarajevóban rendezett téli olimpiai játékokra azonban nem jutott ki magyar síugró. Mint ahogyan a következőre, a kanadaira sem. Bár az előolimpián Fischer László a huszonkettedik lett, egy évvel később mégsem utazhatott Kanadába. A Gellér Gábor, Fischer, Hényel, Kelemen alkotta csapatnak alighanem ekkor ment el a kedve az egésztől. 1989-ben - írta a Népszabadság - Mátraházán még megrendezték az országos bajnokságot, aztán a síugró szakág megszűnt létezni.

A FORTEPAN gyűjteményében található felvételek a magyar síugró válogatottról, egy ausztriai edzőtáborban készültek, Urbán Tamás felvételei 1984-ből. 124317_1.jpg

124320.jpg

124316.jpg

124313.jpg

124312.jpg

Nagy üzlet - a reklám elárasztotta a síugrást

A menőknek csak az alsógyatyájuk a sajátjuk, az is csak azért, mert nem látható, hiszen a farmertől kezdve az anorákig mindent a gyáraktól kapnak. Szóval a reklám egyenlő a pénzzel - írta a Népsport kiküldött tudósítója a lapban 1981-ben, s valóban a sportszergyártók nem bíztak semmit a véletlenre, amint ebből a történetből is kiderül. 

…a sírepülő világbajnok, a finn Puikonnen lecsapódik a sánc lábánál, élettelen kék bábuként forog, majd megmerevedik a pálya alján. Rohan a segítség, mentősök, rendezők sietnek hozzá… S rohan a Kneissl  sportszergyár egyik reklámfőnöke is, a sárga léceket gyorsan összeszedi és azokkal áll a havon eszméletlenül fekvő versenyző mögé. A tévékamerák a sérült Puikonnent mutatják közelről, s mögötte jól látható a  Kneissl–féle síléc  - a cégnek ez is kitűnő reklám. Borzasztó, hideg reklám!...

A világ csupán néhány ezer síugrója szép pénzeket és számos felszerelést ingyen kapott, cserébe az izgalmas látványosságért, melyet milliós nézettség kísért a televíziókban. Az Adidas például ekkoriban évente 3 ezer cipőt gyártott, s ennek felét rendre a sportolóknak ajándékozta el.

Hogy pontosan melyik ausztriai téli sportfelszerelést gyártó vállalatnál készültek ezek a fotók, sajnos nem derül ki. Amit ma biztosan tudni, hogy voltak és vannak szigorúan titkos gyártórészlegek, melyek élvonalbeli versenyzők számára készítenek léceket, bakancsokat, síkötéseket és egyéb felszereléseket. Ezeket szintén titkos körülmények között nyáron a gleccsereken, szezon előtt pedig a gyár nyilvánosság elől elzárt saját pályáján próbálják ki és tesztelik a versenyzők, a mérnökök és fejlesztők közreműködésével. A síugróléceket - miután ez egyáltalán nem tömegtermék - ma is speciális gépen gyártják.

Urbán Tamás felvételei egy ausztriai síléc gyártó sportszergyárból, 1984-ben készültek. (FORTEPAN)124306.jpg

124308.jpg

124309.jpg

124307.jpg

Végül pedig térjünk vissza egy pillanatra a magyar síugráshoz.

Itthon is volt síugró pálya, de mindegyiknek szomorú vége lett. A Kékestető közeli Mátraházán gründolt síugrósáncon a legnagyobb gond gyakran a hó hiánya volt. A sánchoz teherautóval hozták a havat a Kékestetőről, aztán kosárban hordták fel a közelben edzőtáborozó vízilabdások és sportolók a sáncra. Négy-ötszáz kosár minimum kellett. A mátraházi síugrósáncon 1989-ben volt az utolsó bajnokság. Ma Kőszegen van az ország egyetlen síugró szakosztálya, az edzések egy részét az itteni, kenyér-hegyi műanyag borítású síugró sáncokon tartják.

 A norvég csúszka és lábszánkó hazai meghonosítója a kőszegi ornitológus tudós, Chernelházi Chernel István volt. Síelésről írott könyve vélhetően a világ első szakkönyve. Egy korábbi poszt az ő munkásságáról szól. Az ornitológus, akinek a sísport meghonosítását köszönhetjük.

 

Felhasznált források: 

Népsport 1981. április 10. szám az Arcanum Digitális Tudománytárból;

Népszabadság Archívum: Csak egy sánc volt?;

síugrás - wikipédia;

Magyar Sí Szövetség - skihungary.hu

A téli olimpiák története - sielok.hu

A bejegyzés trackback címe:

http://elmenynektek.blog.hu/api/trackback/id/tr9213586321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tralfamador75 2018.01.21. 05:31:06

Emlékszem, a 80-as években keményen lepontozták azokat az ugrókat, akik a mai technikával ugrottak, és nem az akkor elfogadott szigorúan párhuzamosan tartott sílécekkel. A versenyeken elvétve akadt olyan versenyző, aki a mai technikához hasonlóan ugrott (talán japántól láttam először? Nem tudom). Érdemes megnézni Matti Nykänen ugrását az 1988-as téli olimpián, de, ami azt illeti, nagyjából bárkiét. Párhuzamos lécek, kéz a test mellett. Azóta már mindenki a szétnyíló lécekkel ugrik, 1990-92-től általános lett ez a technika (gondolom, az akkori tinédzserek hatalomátvétele után), és ma már a lécek egy vonalban vannak a testtel és a kezeket is eltartják a testtől az ugrók, hogy a felhajtóerő minél nagyobb legyen.
Emlékszem, magyar ugrót tényleg csak elvétve láttunk, jobb híján szurkolhattunk mondjuk Tepešnek, Debelaknak, Plocnak vagy Jens Weißflognak :-D (bár én a finneket kedveltem).

Rég volt.

deckard_r 2018.01.21. 08:02:30

ott van képen... a Kneissl-nél készültek amivel ugrottak...
A cég többször is csődbe ment, már nem gyártanak sífelszerelést. Az egyik leginnovatívabb gyártó volt, ők gyártottak először famagos műanyag sít, a bigfoot is az ő lelkükön szárad, de ami a legfontosabb ők dobták piacra az első carving-sít, lényegében a sízés legújabb forradalma tőlük ered...

consul 2018.01.21. 10:20:24

Gondolom a hóágyúk korában már nem jelentene nehézséget a Kékesen behavazni a sáncot...